Kinek írjam meg, ha nem neked? Mikor írjam meg, ha nem most?

 

Elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Azt mondják, ez a haldoklás öt fázisa. Nem tudom, hogy az öngyilkosok is ezeken a stációkon mennek-e keresztül. Nem tudom, hogy aki gyilkossá válni készül, annak a pokol milyen bugyrain kell átmennie. Azt sem tudom, hogy aki nem a szó fizikai értelmében készül a halálra, hanem csupán az identitása egy részét készül levetni, egy ilyen ember is vajon ezeken a fázisokon esik-e át.

Valahol a depresszión túl, a belenyugváson innen írom ezt a szöveget. Haldoklom. Nem a szó fizikai értelmében, de temetni készülök bennem a magyart. Ez a szöveg a hazámmal való végleges szakítás dokumentuma szándékszik lenni, villanófénybe merevített pillanata annak a folyamatnak, ahogy felmondom a hazámmal meglevő kulturális, társadalmi, politikai, de mindenekelőtt sorsközösséget.

Ha innen nézem, haldoklás, kétségbeesett kapaszkodás valamihez, amiről tudom, hogy el kell múlnia. Ha onnan nézem, hidegvérrel, számító kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság, az eddigi életem, eddigi lojalitásaim kiirtása, az engem eddig tápláló közösségek szisztematikus leépítése, felszámolása.

Önmagam ellen elkövetett gyilkosság ez a szöveg. Önvédelemből elkövetett öngyilkosság.

Mert ha nem teszem, tudom, belehalok.

Szeretnék észrevétlen belopakodni ebbe a szövegbe, szeretném, ha lenne egy névtelen hang, ami beburkol, magával ragad, amit folytathatnék, anélkül, hogy észrevennének. Jó lenne, ha nem tőlem származna e beszéd, csupán véletlen eleme volnék, apró hézag, az elnémulás lehetséges tere.

De nem találtam rá erre a szóra, mert csak a névtelen, hazájukat elhagyó milliók hallgatása van, és a maradók makacs pörlekedése van, és a csalfa, múlékony, gyilkos jelen idő kényszerei szülte könnyek vannak, és én sem némán menni, sem perelve maradni, sem menekülni nem tudok, nem akarok. A szentség visszavonásának rítusát, tétova ordináriusként, magamnak kell tehát felépítenem.

El kell mondjam hát a miértet, és ezt úgy kell tennem, hogy ne tűnhessék se vádiratnak, se alkunak, se változást szítani remélő tanúságtételnek. Úgy kell hideg leltárral számot vetnem a miértről, hogy abban se elutasítás, se düh, se szomorúság ne legyen. Nem tudom, miért, de azt gondolom, hogy a Brassót elhagyó szászok tudhattak talán így elmenni: azzal a praktikus belátással, hogy ahelyütt az ő lehetőségeik, a létüket addig fenntartó keretek megszűntek, és így nincs más hátra, mint valahol másutt újrakezdeni. A halottak még otthon vannak abban a földben, ahol az élőknek már nincs hazájuk: bezárták a fekete templomot, és a kulcsot mindenféle ceremónia nélkül átadták az első arra járó idegennek. Nem több az én ambícióm sem.

Miért?

Nem amiatt megyek, ami folyton változik. Nem érdekel, hogy ki van éppen kormányon, hogy hogy áll a gazdaság, nem az érdekel, hogy ki van hatalmon, és hogy épp hogy bánik a kezébe kapott hatalommal. Mindez, ha adott pillanatban életveszélyes is sokszor, de múlandó és változni kész.

Amiért mennem kell, az mindaz, ami változatlan.

És ez a változatlan a társadalom szabadsághoz fűződő viszonya, pontosabban a szabadsághoz való bármiféle viszony tökéletes hiánya. Igazságtalan, hogy ezt pont neked kell olvasnod: meglehet, félreértés, de úgy hiszem, a magyar társadalom nem igényli és nem is tűri a szabadságot. Nem tartja értéknek az autonómiát, az egyéni és közösségi önrendelkezés fontosságát, nyomokban van csak igénye arra, hogy világos és racionális szabályokon keresztül, de mások szabadságát tiszteletben tartva maga kívánjon saját sorsa felől dönteni. Hiába keresem a kooperációra törekvést és a másikban való bizalmat. Alig látom a kölcsönös áldozatok viszonossági hálózatát működni. Nem lelem sehol a szabadság akarását, a szabadság hiányát megtűrni nem hajlandó akaratot. Márpedig számomra a szabadság valahol itt kezdődik.

Nem tudom, lehet-e szabadnak lenni, lehet-e a szabadságot akarni anélkül, hogy átéltük volna akár a szabadságot, akár a szabadság tűrhetetlen hiányát. Nem tudom, meg lehet-e tanulni a szabadságot könyvből, versből, rá lehet-e kapni az ízére a forradalmak múló felvillanásaiban, vagy szabad és szabadsághiányos nemzedékek hosszú tapasztalata kell ahhoz, hogy egy társadalom ne érje be kompromisszumokkal. Félek, hogy a szabadságot csak megtapasztalni lehet; át kell élni, milyen az, ha egyszerre egy szabad társadalom keretei között találja magát az ember. Nekem ez a tapasztalat megadatott. És ez a tapasztalat döbbentett rá arra, hogy az a hely, amit eddig hazámnak hívtam, mennyire nem gondol semmit a saját szabadságáról.

Mert nem arról van szó, hogy a magyar társadalmat nem szabadnak látnám: láttam, látok épp elég társadalmat, ahol a szabadság hiánya kézzel fogható véres napi tapasztalat, ahogy láttam elég olyan társadalmat is, ahol a szabadság retorikája mögött rafináltan megbújva lappang a szabadsághiány. Ezekben a társadalmakban, Dél-Afrikától Amerikáig a szabadsághiány napi tapasztalatával kéz a kézben jár a szabadság akarása: a szembeszegülés, a konfliktus, a párbeszéd vagy a kivonulás zajosabb vagy csendesebb kultúrái folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy ha másutt is épp, de van szabadság, azaz van a szabadság hiányának alternatívája. A szabadság akarása, az ezért hozott áldozat napi gyakorlat és napi tapasztalat.

E társadalmakkal szemben a hazámban azt látom, hogy a szabadság mint egyéni sorsok és közösségi törekvések központi rendszerező elve: egészen egyszerűen hiányzik. Nem dalnak róla költők, nem szólnak róla publicisták, nem válik politikai mozgalmak csatakiáltásává, nem válik egyéni életutak gerincévé. A szabadságvágy pillanatnyi történelmi fellángolásai és a kegyetlen elnyomatás történelmi léptékben rövid évei kivételével a szabadság ugyanúgy nincs jelen e társadalom napi tapasztalatai között, ahogy a szabadság nyomasztó hiánya sem. Ami helyette van, az a nagy, történelmi kiegyezések, kompromisszumok végeláthatatlanul hosszú évtizedeinek sora, melyek alatt a társadalom legkiválóbbjai is meghozzák az döntést: szabad társadalom helyett látszólagos privát szabadságuk kis köreiben élnek inkább túl és tovább.

Én ezt a kompromisszumot nem akarom megkötni. Nem akarok, nem tudok többé magam köré burkot növeszteni, amin belül látszólag minden rendben, már csak azért sem, mert ez a burok lépten-nyomon felhasadt, nem tudtam fenntartani az integritását, nem tudtam fenntartani az integritásom. A szabadságnak, rá kellett döbbenjek, nincsenek kis körei, csak ha becsukom a szemem mindarra, ami azokon kívül esik, és felmondom a tényleges szolidaritást mindenkivel, aki ezeken kívül szorult.

Márpedig ennek így nincs értelme. Az én személyes szabadságom és a közösség szabadsága nem elválaszthatók egymástól. Nem lehetek szabad ott, ahol a szabadság hiánya vesz körül, és be kellett lássam, hogy nem tudom azt, amit magyar társadalomnak gondolok, a szabadság akarására rávenni.

Isten látja lelkem, megpróbáltam. Megtanultam tőled, hogy lehet és muszáj. Próbáltam szelíden és erőszakkal. Példamutatással, tanítással és forradalmi hevülettel. Tanultunk a szabadságról egymástól azokkal, akikkel egymás felé fordulni nyílt alkalom, és gondoltam azt sokáig, hogy vannak elvek, amik elég nemesek ahhoz, hogy olyanokra is rákényszeríthetők, akik nem kérnek belőlük. Ma már nem gondolom ezt. Nem gondolom, hogy jogom lenne a saját értékeimet másra kényszeríteni. Nem gondolom, hogy jogom lenne megtagadni bárkitől az emberség minimális ismérveit: azt, hogy valakit a reflexió képessége tesz emberré, és hogy mindenki képes a jó és rossz közötti különbségtételre. Márpedig ha így teszek, nem marad más választásom, mint búcsút inteni egy olyan közösségnek, melynek formálisan ugyan tagja lennék, de szisztematikusan eltérnek az értékválasztásaink.

Milyen könnyen mondunk le nap mint nap közösségekről, akikhez nincs közünk. Ki imakörökbe nem jár, ki meleg szaunákba, nem okoz gondot nem lejárni focimeccsre és technópartira. Nincs természetesebb az oda-nem-tartozásnál. És mégis, egy hazának, ennek a képzelt közösségnek félve, ha egyáltalán, mond búcsút az ember.

Nem triviális feladat hazát váltani. És nem azért, mert az egy csomó praktikus gonddal jár. Nem a nyelv a gond, nem a beilleszkedés, nem a gyerek iskoláztatása, és nem az, hogy idegen vagyok, jó eséllyel, halálomig.

Szeretek idegen lenni. Kitüntetett, szerencsés szerep részének lenni valaminek meg nem is, úgy járni-kelni a világban, hogy semmi nem ismerős, hogy semmi nem természetes, hogy nincs semmi, ami kézzel foghatóan otthonos. Boldog vagyok, ha nem köt törzsiség, vér, nem, vallás, származás, ha nincs miért csoportba gyűlve öklöt rázni egy másik csoport felé.

Nem a váltás a nehéz, hanem az azt megelőző döbbenet, ami a váltás gondolatához elvezet. Te egyszerre adtad a kezembe Andersont és a „neked itt van dolgod” feladatát, és én kudarcot vallottam, és azt érzem most, hogy ez így, együtt: árulás. És nincs nehezebb az erre rádöbbenő rettenetnél, annál, hogy nincs semmiféle racionalitáson túli kötelem, ami hol vért, hol feltétlen lojalitást, hol rajongást, hol alázatot követel, hogy nincs, az a még istennél is láthatatlanabb és megfoghatatlanabb valami, ami elrendezi, hol van dolgunk az életben, hol kell élnünk, halnunk, kihez, kikkel kell lojálisnak lenni. Nincs nehezebb a haragnál, hogy reflektálatlanul elhittem, hogy bedőltem ennek az ócska trükknek: hogy a nyelv az kötelez, hogy a történelem az enyém, hogy a város, amiben élek, akkor is szép, ha csúf, hogy kevésbé idegen az, ami magyar, hogy van valami, ami szükségszerűen összeköt, és hogy az idegenség, az oda nem tartozás gyomortáji szorító érzése, ami évtizedeken át elkísért, az valami elfojtandó rendellenesség, valami szégyellni való fogyatékosság lenne. Nincs nehezebb a félelemnél, hogy sikerül-e megszöknöm, mielőtt a Kárpátok büszke bérce, az elkerülhetetlen identitásgyakorlatok végeérhetetlen sora, a nyelv és a történelem, a sors koporsófedője rám zuhan.

Nem hazát váltok, nem egyik hazát cserélem a másikra. Eloldom magam attól, ami csak névleg volt az enyém, nem kértem, nem kérdezte senki, hogy akarom-e, felbontom tehát a belém sulykolt, belém vert kötelékeket.

Nincs hova mennem, nem célom bárhova tartani, mert egyetlen dolgot akarok csupán: megtalálni azt, ahol a szabadság van, élni ott, ahol a szabadságot akarják, tenni azokért, akik a szabadságomat tiszteletben tartják. Nagyanyám volt az egyik ágon az első, akiknek magyar volt az anyanyelve. A fiam lesz ezen az ágon az utolsó. Temetni járunk majd csak – lám, nem tudom mégse kikerülni – haza.

Amit elviszek magammal, az másfél méter Weöres. Örök gyermek, nem evilági furcsa lény, semmilyen más nyelven nem érthető. Ezt, meg a szabadságvágyamat, mit örökül kaptam tőled is, viszem magammal, minden más: marad. Nagyobb ajándékot ezeknél úgysem kaphattam volna senkitől.

 

(A szöveg 2013-14 fordulóján született, eredetileg megjelent 2014-ben, az “Emlékkerti kőoroszlán. Írások György Péter 60. születésnapjára” cimet viselő kötetben.)