My analysis of the mass protests against Hungarian plans to tax the internet in the Hungarian weekly Magyar Narancs.

 

Internetadó

Hiba csúszott a másolásba

 

A tiltakozás minden várakozást felülmúlt, ám a kormány nemcsak ezért követett el hibát az új közteher tervével. Az internetadó sokkal kényesebb téma annál mint, ahogy azt Orbán Viktor elképzelte, nála sokkal nagyobbaknak és erősebbeknek is beletört már a bicskája.

 

Az október 21-én bemutatott adótörvény-tervezet (T/1705) 148-151 paragrafusai a távközlési adóról szóló 2012 . évi LVI . törvény rendelkezéseit terjesztik ki az internetszolgáltatókra. Ennek értelmében az a szolgáltatást igénybe vevő előfizetők, magánszemélyek és gazdasági társaságok, minden gigabájtnyi adatforgalmuk után 150 forintnyi adót kötelesek fizetni, mely adó, gazdasági társaságok esetében a társasági adó mértékével csökkenthető.

Hétfői lapzártánk idején úgy fest a helyzet, hogy e tervezet lett az a bizonyos utolsó csepp, ami a kormánnyal szembeni eddig alig látható elégedetlenséget átlökte azon a ponton, ami az elégedetlenkedő Facebook aktivitást a bevert ablakoktól elválasztja. Talán azért, mert az alaptörvénnyel, a bankadóval, az egykulcsos szja-val, a felsőoktatásból való forráskivonással, és az összes többi, az ország rövid- és hosszú távú sorsát, sikerességét, versenyképességét negatívan érintő intézkedéssel szemben az internetadó mindenki számára tisztán érthető fenyegetés. Ezzel ugyanis pontosan kiszámolható költsége lett minden Facebookon elvert órának, minden kiskutyás Youtube videónak, minden nagyfelbontású, erotikus műalkotás megtekintésének.

ʘ _⊙

Pedig az internet megadóztatása minden csak nem egyszerű téma. A digitális világ felnőtté válásának legárulkodóbb jele a formális állami figyelem kiterjedése az addig ellenőrzés nélkül zajló tevékenységek egyre nagyobb szeletére. Az állam nyilvántartja, szabályozza, és végül meg is adóztathatja azokat az online világhoz köthető tevékenységeket, amik eddig nem voltak számára láthatóak vagy érdekesek. A téma időszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy mind az Európai Bizottság (EB), mind a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) magas szintű szakértői munkacsoportokat jelölt ki a digitális világ adózási kérdéseinek áttekintésére – az EB munkacsoportja májusban küldte el jelentését Manuel Barrosónak.

Az internet megadóztatása nem Orbán Viktornak jutott először az eszébe. Olyannyira nem, hogy mára kifinomult tipológiája van a lehetséges internetadóknak. A hozzáférési adót egyes kapcsolatokra vetnék ki, a távközlésit a távközlési szolgáltatók forgalma vagy nyeresége alapján, a bitadót az interneten forgalmazott adatmennyiségre (ilyen a magyar javaslat is), míg a sávszélesség adót – természetesen – az internet-kapcsolat sávszélessége alapján állapítanák meg. De létezik az email adó is fogalma is, a küldött és forgalmazott levelek száma alapján, ez támogatói szerint a spammerek elleni legjobb fegyver lehetne. És persze megadóztatható az interneten keresztül vásárolt áru és szolgáltatás, az online végzett (alkalmi) munka, vagy az online piactereken keresztül szerzett jövedelem.

Az internetes kereskedelem megadóztatása mára bevett gyakorlat. Ma már a legtöbb online vásárolt termék és szolgáltatás árában benne foglaltatik a vevő lakhelye alapján megállapított mértékű „sales tax”, az a forgalmi adó, amit az adott államban tartózkodó vevőnek akkor is meg kell fizetnie, ha olyan eladótól vásárolt az interneten keresztül valamit, aki az államban nincs letelepedve. Egyre több ország adóhivatala kíséri különös figyelemmel az online piactereken árusítókat, és azt, hogy az ott keletkező bevételek szerepelnek-e a kereskedők személyi jöveledemadó bevallásában. Bár a legtöbb fogyasztó érthető módon nem örül, hogy immár az internetes vásárlásai után is meg kell fizetnie a forgalmi adót, és az online tevékenységből származó jövedelem sem tisztán zsebbe megy, mégis ezek az adónemek viszonylag fájdalommentesek, mert csupán annyi történik, hogy az online tranzakciókra is érvényesek a fizikai világban már megszokott és elismert szabályok.

⋋_⋌

Az internetes előfizetés és/vagy adatforgalom megadóztatása némileg problémásabb eset. Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) már 1999-ben javaslatot tett egy, a felhasználók által küldött emailek száma alapján kivetett globális adóra, amiből a fejlődő országok fejlesztési programjait finanszírozta volna. Az ötlet 3 napot élt. 2010-ben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) vetette fel a forgalom globális megadóztatásának lehetőségét, így teremtve forrást többek között gyógyszerkutatásokra, és –fejlesztésekre – az elképzelés viszont eleve halva született. Az USA viszont már 1998-ban felismerte, hogy az adóztatás csábító lehetősége komoly veszélyt jelenthet az internet elterjedésére. A kísértéstől az Internet Tax Freedom Act (ITFA), az internet adómentességét biztosító törvény elfogadásával szabadult meg, ami szövetségi, állami és helyi szinten egyaránt megtiltotta új internetre vonatkozó adók kivetését. A tilalom egyaránt vonatkozik az előfizetésre, a forgalomra, sávszélességre és a küldött (és fogadott) emailek száma alapján megállapított adókra. Az ITFA ugyan érvényben hagyta a törvény elfogadása előtt megállapított internetadókat – ezért fizetnek Texasban havi 2-3 dollárnyi netadót az előfizetők –, időről-időre érvényét veszti, úgyhogy meg kell újítani, de mindeddig komoly, mindkét politikai oldalon átívelő támogatás biztosította a fennmaradását. Az elmúlt 16 évben az amerikai törvényhozás négyszer hosszabbította meg a törvényt, legutóbb 2014. november 1-ig.

A megújítást megelőző vitában, 2014 nyarán felmerült, hogy állandó törvénybe iktassák az adóztatás tiltását. Az ötlet ugyan csont nélkül átment az amerikai szövetségi törvényhozás képviselőházán, de komoly vita indult az adóztatás tiltásának indokoltságáról. A vitában az egyik oldalon azok állnak, akik szerint az internet megadóztatása olyan kritikus erőforráshoz nehezítené meg a hozzáférést, amit emberek milliói használnak nap mint nap arra, hogy boldoguljanak, tanuljanak, gazdagodjanak, vagy csak szimplán éljék az életük. Az amerikai érvek érdemben nem különböznek az internetadó magyar kritikusainak érveitől: a drágább internet növeli a digitális szakadékot, a lemaradást, elfojtja az innovációt. Az adók bevezetését támogatók szerint azonban az internet elterjesztésében kulcsszerepet játszó adómoratórium ideje lejárt. Az internet annyira a hétköznapok részévé vált, hogy elterjesztéséhez nincs már szükség kedvezményre, miközben a tilalom súlyos dollár milliárdoktól fosztja meg a kormányzatot.

Az ideiglenes törvény három nappal az USA kongresszusi választások napja előtt lejár. Újbóli meghosszabbítása ebben a pillanatban legalább olyan bizonytalan, mint az adómoratórium állandó törvénybe iktatása, mert felbomlani látszik a javaslatot támogató kétpárti koalíció.

Európában az internetadó ötlete először 2008 januárjában, Franciaországban merült fel. A Nicolas Sarkozy által kezdeményezett átfogó közszolgálati médiareform kitiltotta a reklámokat a közszolgálati csatornákról, és az így kieső bevételt egyrészt a kereskedelmi adók reklámbevételeinek megadóztatásával, másrészt a távközlési szolgáltatókra, így a telefon-, a kábel- és az internetszolgáltatókra kivetett adókkal tervezte pótolni. Az első tervek az előfizetőnként megállapított adóról szóltak, ami nemzetközi botrányt kavart, és a javaslat végül az árbevétel százalékában megállapított adóra finomodott. Ez a megoldás azonban az Európai Bizottságnál verte ki a biztosítékot. Az EB kötelezettségszegési eljárás keretében ugyan megállapította a távközlési szolgáltatásokra kivetett extra díj közösségi szabályozással való ütközését, és felkérte Franciaországot díj kivezetésére, ám érdemi lépést azóta sem tett. Hacsak a Francois Holland vezette közmédia-ellenreform nem lép ez ügyben, a távközlési adó marad, annak ellenére, hogy a bevételek jelentősen elmaradnak a tervezettől.

Alig három hónappal a Sarkozy féle javaslat nyilvánosságra kerülése után, 2008 áprilisában az akkori MSZP-SZDSZ kormány kulturális miniszterének, Hiller Istvánnak támadt az ötlete, hogy a Nemzeti Kulturális Alap kasszájának feltöltésére 0.8%-os kulturális járulékot vetett volna ki az internet- és a mobiltartalom szolgáltatásokra. A sok szempontból a francia modellt tükröző javaslat azonban, szemben Sarkozy reformjával, viszonylag hamar elvérzett az akkor ellenzékben lévő Fidesz, az internetezők, és a járulékfizetés alanyaiból álló lobbycsoportok támadásának köszönhetően.

Mindeközben folyamatosan napirenden van, nem csak az USA-ban, de az ENSZ távközlés-szabályozásért felelős szervezetében, a Nemzetközi Távközlési Unióban is a nagy forgalmat generáló, zömmel amerikai online szolgáltatók (Google, Apple, Netflix, Facebook stb.)„megadóztatása”.  Az idézőjelet az indokolja, hogy az adatforgalom alapján számolt díjat nem egyes államok vetnék ki, hanem a távközlési szolgáltatók tartanak igényt rá. A netes infrastruktúra fejlesztésébe milliárdokat fektetők hosszú ideje panaszkodnak amiatt, hogy míg az egyéni előfizetők egyre több, nagy adatforgalmat generáló online szolgáltatást használnak, addig az ilyen szolgáltatásokat kínáló cégek nem járulnak hozzá az színvonalas működtetéshez, azaz a távközlési infrastruktúra fejlesztésének költségeihez. A szolgáltatók azt szeretnék, ha külön díjakat számíthatnának fel az ilyen szolgáltatókkal szemben. Akik viszont érthetően húzódoznak attól, hogy fizessenek az általuk forgalmazott adatmennyiség után. Érdekeik ezen a ponton egybe esnek a „hálózati semlegességért” küzdő aktivisták érdekeivel, akik szerint a digitális innováció legfontosabb feltétele, hogy minden internethasználó, legyen az kicsi vagy nagy, ugyanazokkal a feltételekkel juthasson el az összes többi, hálózatra csatlakozó felhasználóhoz.

ಠ_ಠ

Pusztán technikai szempontból az internet megadóztatásának bizonyos formái igencsak vonzó bevételi forrást jelenthetnek pénzzavarral küzdő kormányok számára. A kutatások szerint az internet-hozzáférés, és a különféle online szolgáltatások kereslete kezdetben igen érzékeny az árváltozásra, azaz egységnyi árnövekedés egységnyinél nagyobb keresletcsökkenést eredményez. De a fejlettség egy pontján a kereslet érzéketlenné, árrugalmatlanná válik: hiába növekedik az ár, az emberek nem akarnak, vagy nem tudnak kevesebbet fogyasztani az internetből. Egy, az Infrapont tanácsadó cég által elvégzett magyarországi kutatás alapján a vezetékes szélessávú piac 2009-ben már megközelítette ezt a határt, ami nem meglepő. Akinek egyszer az életévé vált, hogy az interneten intézi a pénzügyeit, azon keresztül végzi a munkáját, tartja a kapcsolatot a szeretteivel és tájékozódik, aligha fog visszaszokni a sárga csekkre, a postai borítékra, és a Magyar Televízió esti híradójára.

Egy, az internet-kapcsolatokra – és nem a forgalomra – kivetett adó tehát bár minden bizonnyal lefojtaná az internet penetráció növekedését és az új típusú hozzáférések (mobilnet, IPTV, internet-of-things) elterjedését, de talán nem vetné vissza a már létező vezetékes-internet előfizetések számát, és az emberek kénytelen-kelletlen, de elfogadnák az áremelkedést.

Ezzel szemben a fogyasztókra, és az online szolgáltatókra egyaránt kivetett, forgalom alapú adó minden bizonnyal jelentős piactorzító hatással bír. A fogyasztói oldalon már másnap beárazhatóvá váltak az online létezés egyes aspektusai (lásd keretes árlistánkat), és a kutatások alapján az is tudható, hogy szemben az előfizetéssel, az internet használat igencsak érzékeny a forgalom­függő költségekre. Ez azt jelenti, hogy a fogyasztás arányában növekvő költségek hamar arra kényszeríthetik az netezőket, hogy a szükséges minimumra korlátozzák az internet-használatot. Ez nem csak a YouTube videó nézegetéssel vagy Facebookozással eltöltött időre vonatkozik, az online adóbevallástól a legális zenei és filmszolgáltatások használatán át át a szoftverek naprakészen tartásáig mindenre.

Ami az otthoni internetezőkkel kapcsolatban negatív hatásként elmondható, halmozottan érvényes azokra a cégekre, akik magyarországi szerverekről próbálnak online szolgáltatást üzemeltetni. Gondoljuk csak bele, hogy az indavideó magyar filmeket elérhetővé tevő szerverei, az audiovizuális tartalmakat elérhetővé tevő online sajtótermékek vagy a magyar kormányzat által más alkalmakkor világrengető sikerként kommunikált budapesti startup vállalkozások mekkora adatforgalmat generálnak nap mint nap, és az adó mennyivel dobná meg a budapesti székhelyfenntartás költségeit! Bár a tervezet szerint számukra az adó a befizetett társasági adóval csökkenthető, de ez aligha vigasz azoknak, akik a nyereségessé válás előtt álló startupként, vagy – mint a Wikipédia – nyereségre nem is törekvő nonprofitként próbálnának nagy adatigényű szolgáltatást üzemeltetni. A tőke és a munkaerő szabad áramlása elől épp az Európai Uniós tagságunkkal omlottak le az akadályok, és az itt megtelepült innovatív digitális vállalatoknak egy ponton túl lehet, hogy jobban megéri Pozsonyban vagy Nagyváradon irodát fenntartani, mint Budapesten, és ezt a folyamatot legfeljebb még a vasfüggöny újbóli felhúzásával, az Unióból való kihátrálással sem lehet megakadályozni.

Nehéz lenne felbecsülni, hogy vajon az internetadó nagyobb károkat okozna-e az országnak, mint a felsőoktatás kizsigerelése, a közmédiába feleslegesen ölt milliárdok, a magánnyugdíjpénztári vagyon elherdálása, vagy épp az adóhivatali vezetők által koordinált adócsalás és korrupció. Valamiért mégis ez akadt be annak a tömegnek, mely adófizetőként tétlenül szemlélte az adója elherdálását, diplomásként az alma matere kiherélését, leendő nyugdíjasként a nyugdíjrendszer összeomlását, betegként az orvosok elvándorlását. Noha az internetadó nem különbözik bármelyik más, hasonlóan kártékony szektorális különadótól, e téma képes a sokszázezres magyar internetnetező társadalom és a sokmilliárdos forgalmú informatikai ipar szereplőjének alkalmi koalícióját kikényszeríteni.

 

ಠ益ಠ

Az eddig kivetett ágazati különadók legtöbbje az állampolgárok kaján kárörömével találkozott, miközben az alkotmány átírása, az oktatás kibelezése, a társadalmi egyenlőtlenségek növelése elleni állampolgári tiltakozásokat a gazdasági szereplők figyelték néma közönnyel. Az is kiderült, hogy külön-külön a két érdekcsoport nehezen jut az Orbán-rezsimmel szemben bármire. A hús utcára vonuló irdatlan tömege önmagában nem garancia semmilyen sikerre, ahogy az iparági ellenlobbik és tiltakozások is hatástalanok, ha nem áll mögöttük széleskörű társadalmi konszenzus.

Az internetes szabadságjogokról talán joggal gondolja azt a legtöbb politikus, hogy nem befolyásolják érdemben egyetlen választás kimenetelét sem. Nehezebb azonban az utcán vonulgató kisebb-nagyobb tömegeket ignorálni akkor, ha közben fajsúlyos piaci szereplők is beállnak a tiltakozók mögé. Az elmúlt évek internetes, internetért létrejött mozgalmainak sikerét elemezve megállapítható, hogy a számtalan egyéni felhasználó, néhány multi milliárd dolláros forgalmat bonyolító új internetes vállalkozás, és az online sajtó szereplőiből álló adhoc koalíciók képesek sikerrel megvédeni az internetet az állami beavatkozástól. Amerikában a SOPA/PIPA törvényjavaslatot, Európában az ACTA egyezményt sikerült megtorpedóznia az online aktivistáknak, mindkettő a szerzői jogok védelmére hivatkozva vezetett volna be az internet szabadságát korlátozó szabályokat.

Úgy tűnik, hogy az internetadó ötlete egyedülálló módon egyszerre mozgat meg egy nagyobb állampolgári tömeget, egy jól szervezett iparági érdekcsoportot és a teljes online médiát, hogy Neelie Kroesről az Európai Bizottság digitális területért felelős leköszönő alelnökéről ne is beszéljünk. Az tiltakozásban végre egymásra találtak a politikai érdekérvényesítés sikere szempontjából kulcsfontosságú szereplők. Mire ez a cikk az utcára kerül, már az is kiderült, erősebbek-e így együtt, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Bodó Balázs