Ez a Trianon-poszt kapcsán támadt felhördülés elgondolkodtatott. Elgondolkodtatott például azon, hogy ha tényleg, ennyien azt gondolják, hogy nem vagyok (igazi) magyar, mert nem fáj Trianon, és én sem azt tartom magamban legfontosabbnak tulajdonságnak, hogy magyar vagyok, hanem azt, hogy kíváncsi, nyitott, racionális, szabad és független, akkor mi az, ami mégis ideköt. Ha ideköt bármi egyáltalán.

Ez a Trianon-poszt kapcsán támadt felhördülés elgondolkodtatott. Elgondolkodtatott például azon, hogy ha tényleg, ennyien azt gondolják, hogy nem vagyok (igazi) magyar, mert nem fáj Trianon, és én sem azt tartom magamban legfontosabbnak tulajdonságnak, hogy magyar vagyok, hanem azt, hogy kíváncsi, nyitott, racionális, szabad és független, akkor mi az, ami mégis ideköt. Ha ideköt bármi egyáltalán.

Ami a vérvonalat illeti: az apai ágon erdélyi magyarok és baranyai svábok, anyai ágon lengyelek és észak-magyarországi parasztok jönnek mennek a családfában, a történelemben és a Monarchiában, egyik sem tud egy generációt sem a seggén megülni, az egyik fertálymester Egerben, a másik kályhás az Észak-Dunántúlon, molnár, tanító, katonatiszt, szeret, él, hal, szül Egerben, Gyöngyösön, Sásdon, Pécsett, Győrött, Mohácson, Hertelenden, Nagyatádon, Miskolcon. Mindenhol otthon vagyok és sehol sem.

Ha valahol, akkor még leginkább Pécsett, a tükék közt, idegenként bámulom a török mecseteket, ízlelgetem a horvát, rác, bosnyák, örmény, görög, dalmát, török, cigány, zsidó, német szavakat, helyneveket. Ha itt otthon vagyok, az nem azért van, mert már a dédapámnak is volt a hegyen szőleje, hanem mert egy vagyok azok közül, akik itt megfordultak és a köveket koptatták.

Most Pesten élek. A minap, a Lánchídon átbringázva büszkeségtől dagadt honfiúi keblem: mily szép és nemes épület, világ csodája, büszke híd a Lánchíd, minden magyaroké, s így: enyém. Aztán az is eszembe ötlött, hogy hát hogy lenne épp enyém, hisz személy szerint nincs több közöm hozzá, mint bármelyik másik hídhoz, min életemben valaha átmennem adatott. Pont annyira enyém, vagy pont annyira nem a prágai Károly híd, a Golden Gate, a Ponte Vecchio, mint a Lánchíd és az északi vasúti összekötő, pont úgy vigyázok rájuk, pont annyira gyönyörködtetnek, pont ugyanarra használom mindegyik. Milyen furcsa – értem közben a híd végére-, hogy van valami, ami képes elhitetni velem a hídról, a földről, a városról, hogy az enyém, miközben nem az. Hogy van hozzá közöm, miközben nincs, vagy csak annyi, hogy épp anyám hol volt, mikor a világra hozott.

Hát ez lenne a nemzet, a nemzetem. Kelleti magát, lámpavilágos éjszaka, a vár, a Parlament (Steindl, ha távoli is, de rokon), a hidak, a folyó, tudom, persze, hogy Дунав, Dunav, Donau, Dunărea, Dunaj, Дунай, de nekem mégis Duna ez a promiszkuus riherongy, az enyém, az én földemet öntözi, az én hazámat táplálja, önti el, enyém, mert enyém a partja, és onnan én vizelhetek bele. És amikor elhitette velem, hogy ami körbevesz nem csak enyém, de én magam vagyok, akkor néha benyújtja a számlát: pénzt szed, életet, körmöt koptat, ideget, és ki lázadozni mer, azt orrba veri: „itt élned, halnod kell”, emlékszel, tudod. Így hát él, hal, kerülgeti a kátyúkat, ír kelet-európai kisállamok nyomorúságáról, vakar szoborról szart, és elnézi, hogy folyik ki a két kezéből az élete.

Hát ez az, amiből most elég. Nem az enyém, és nem vagyok övé, nem birtokoljuk egymást. Az ember él, és eközben azt hiszi, hogy övé itt a bármi, a minden, ezt hitte római, avar, török, kun, osztrák, orosz, magyar, pedig legfeljebb csak gondnokai vagyunk e helynek, romok építésében nem sokkal jobbak és nem sokkal rosszabbak a szomszédainknál. Jövünk, megyünk, átcsapnak a fejünk felett birodalmak, eltörölnek, majd eltöröltetnek végképp, elmosnak, lebombáznak mindent, ez a föld egy végtelen palimpszeszt, hogy is lehetne hát bárkié?

Azt kérdezik tőlem, jelent-e bármit az, hogy magyar vagyok. A másik ablakban meg egy csillagász azt magyarázza, hogy minden minket alkotó anyag egy szupernóva belsejében keletkezett, egy harmadikban meg egy régi ismerős van megsértve azon, hogy magyar sérelemre nem szól magyar templomban magyar harang, és ekkor,

azt hiszem, ebben a pillanatban válik véglegessé és visszavonhatatlanná, hogy ez az egész engem mélységesen nem érdekel. A magyarság, a nemzet, a vallás, a hagyomány számomra mérhetetlenül klausztrofób gondolat, ortodox  zsidó, tarsolylemezes magyar, string-bikinis meleg és Blut und Ehre tetkós kopasz egyaránt rabja saját lehetetlen, letehetetlen, levehetetlen identitásának, a sok magára aggatott dísz, sujtás, ruha mind arról szól, hogy  “én!” “enyém!” “nekem!” “engem!”, és ez a vircsaft engem nem érdekel. Nem akarok nekik feszülni, nem akarom velük szemben elképzelni magam, márpedig aligha szól bármiről e sok belső és külső megkülönböztető jegy, mint hogy mi mi vagyunk, ti meg ti vagytok, és meg is mutatom, hogy mi nem hasonlítunk.

Ami engem illet, én szabadon akarok jönni, menni, utazni anélkül, hogy félnem kéne, hol vagyok, ki vagyok, és kik azok, akik körbe vesznek.

Ha megkérdeznek, mi vagyok, a tulajdonságaim fontosabbak, és pontosabban leírnak, mint a nyelvem, a származásom, a szülőhelyem, vagy városom. Szabad, független, kíváncsi flaneur-ként szemmel láthatólag több közöm van egy másikhoz, aki hozzám hasonlóan szabad, független, kíváncsi flaneur, mint ahhoz, aki szintén magyar.

Generációk óta jövünk, megyünk, tol, lökdös, gyilkol, kerget a történelem. A családomból minden generáció eddig erre a helyre kicsit, vagy jobban, de rábaszott. Most levetem hát soha nem volt kacagányom, kócsagtollas kalapom, felkapok a csillagösvényre és elmegyek. Ezt a helyet meg megőrzöm az eszemben, a szívemben a többi közt, ahol szép nőket szerethettem, ahol tanultam valamit, és ahova visszavágyom majd, ha jól esik.

Amit elviszek, az Weöres lesz. Önzetlen gyerek, időtlen bölcs, e világon kívüli.

Ami a vérvonalat illeti: az apai ágon erdélyi magyarok és baranyai svábok, anyai ágon lengyelek és észak-magyarországi parasztok jönnek mennek a családfában, a történelemben és a Monarchiában, egyik sem tud egy generációt sem a seggén megülni, az egyik fertálymester Egerben, a másik kályhás az Észak-Dunántúlon, molnár, tanító, katonatiszt, szeret, él, hal, szül Egerben, Gyöngyösön, Sásdon, Pécsett, Győrött, Mohácson, Hertelenden, Nagyatádon, Miskolcon. Mindenhol otthon vagyok és sehol sem.

Ha valahol, akkor még leginkább Pécsett, a tükék közt, idegenként bámulom a török mecseteket, ízlelgetem a horvát, rác, bosnyák, örmény, görög, dalmát, török, cigány, zsidó, német szavakat, helyneveket. Ha itt otthon vagyok, az nem azért van, mert már a dédapámnak is volt a hegyen szőleje, hanem mert egy vagyok azok közül, akik itt megfordultak és a köveket koptatták.

Most Pesten élek. A minap, a Lánchídon átbringázva büszkeségtől dagadt honfiúi keblem: mily szép és nemes épület, világ csodája, büszke híd a Lánchíd, minden magyaroké, s így: enyém. Aztán az is eszembe ötlött, hogy hát hogy lenne épp enyém, hisz személy szerint nincs több közöm hozzá, mint bármelyik másik hídhoz, min életemben valaha átmennem adatott. Pont annyira enyém, vagy pont annyira nem a prágai Károly híd, a Golden Gate, a Ponte Vecchio, mint a Lánchíd és az északi vasúti összekötő, pont úgy vigyázok rájuk, pont annyira gyönyörködtetnek, pont ugyanarra használom mindegyik. Milyen furcsa – értem közben a híd végére-, hogy van valami, ami képes elhitetni velem a hídról, a földről, a városról, hogy az enyém, miközben nem az. Hogy van hozzá közöm, miközben nincs, vagy csak annyi, hogy épp anyám hol volt, mikor a világra hozott.

Hát ez lenne a nemzet, a nemzetem. Kelleti magát, lámpavilágos éjszaka, a vár, a Parlament (Steindl, ha távoli is, de rokon), a hidak, a folyó, tudom, persze, hogy Дунав, Dunav, Donau, Dunărea, Dunaj, Дунай, de nekem mégis Duna ez a promiszkuus riherongy, az enyém, az én földemet öntözi, az én hazámat táplálja, önti el, enyém, mert enyém a partja, és onnan én vizelhetek bele. És amikor elhitette velem, hogy ami körbevesz nem csak enyém, de én magam vagyok, akkor néha benyújtja a számlát: pénzt szed, életet, körmöt koptat, ideget, és ki lázadozni mer, azt orrba veri: „itt élned, halnod kell”, emlékszel, tudod. Így hát él, hal, kerülgeti a kátyúkat, ír kelet-európai kisállamok nyomorúságáról, vakar szoborról szart, és elnézi, hogy folyik ki a két kezéből az élete.

Hát ez az, amiből most elég. Nem az enyém, és nem vagyok övé, nem birtokoljuk egymást. Az ember él, és eközben azt hiszi, hogy övé itt a bármi, a minden, ezt hitte római, avar, török, kun, osztrák, orosz, magyar, pedig legfeljebb csak gondnokai vagyunk e helynek, romok építésében nem sokkal jobbak és nem sokkal rosszabbak a szomszédainknál. Jövünk, megyünk, átcsapnak a fejünk felett birodalmak, eltörölnek, majd eltöröltetnek végképp, elmosnak, lebombáznak mindent, ez a föld egy végtelen palimpszeszt, hogy is lehetne hát bárkié?

Azt kérdezik tőlem, jelent-e bármit az, hogy magyar vagyok. A másik ablakban meg egy csillagász azt magyarázza, hogy minden minket alkotó anyag egy szupernóva belsejében keletkezett, egy harmadikban meg egy régi ismerős van megsértve azon, hogy magyar sérelemre nem szól magyar templomban magyar harang, és ekkor,

azt hiszem, ebben a pillanatban válik véglegessé és visszavonhatatlanná, hogy ez az egész engem mélységesen nem érdekel. A magyarság, a nemzet, a vallás, a hagyomány számomra mérhetetlenül klausztrofób gondolat, ortodox  zsidó, tarsolylemezes magyar, string-bikinis meleg és Blut und Ehre tetkós kopasz egyaránt rabja saját lehetetlen, letehetetlen, levehetetlen identitásának, a sok magára aggatott dísz, sujtás, ruha mind arról szól, hogy  “én!” “enyém!” “nekem!” “engem!”, és ez a vircsaft engem nem érdekel. Nem akarok nekik feszülni, nem akarom velük szemben elképzelni magam, márpedig aligha szól bármiről e sok belső és külső megkülönböztető jegy, mint hogy mi mi vagyunk, ti meg ti vagytok, és meg is mutatom, hogy mi nem hasonlítunk.

Ami engem illet, én szabadon akarok jönni, menni, utazni anélkül, hogy félnem kéne, hol vagyok, ki vagyok, és kik azok, akik körbe vesznek.

Ha megkérdeznek, mi vagyok, a tulajdonságaim fontosabbak, és pontosabban leírnak, mint a nyelvem, a származásom, a szülőhelyem, vagy városom. Szabad, független, kíváncsi flaneur-ként szemmel láthatólag több közöm van egy másikhoz, aki hozzám hasonlóan szabad, független, kíváncsi flaneur, mint ahhoz, aki szintén magyar.

Generációk óta jövünk, megyünk, tol, lökdös, gyilkol, kerget a történelem. A családomból minden generáció eddig erre a helyre kicsit, vagy jobban, de rábaszott. Most levetem hát soha nem volt kacagányom, kócsagtollas kalapom, felkapok a csillagösvényre és elmegyek. Ezt a helyet meg megőrzöm az eszemben, a szívemben a többi közt, ahol szép nőket szerethettem, ahol tanultam valamit, és ahova visszavágyom majd, ha jól esik.

Amit elviszek, az Weöres lesz. Önzetlen gyerek, időtlen bölcs, e világon kívüli.