A lengthy analysis on the Megaupload case in Magyar Narancs, a Hungarian weekly.

A Megaupload fájlküldő szolgáltatás tulajdonosai/üzemeltetői ellen lefolytatott razzia akár a legújabb James Bond-film egyik jelenete is lehetett volna. A főgonosz a Megaupload Összeesküvés főnöke, a csalás, bennfentes kereskedelem miatt többszörösen elítélt finn-német kettős állampolgárságú 38 éves glam-hacker: Kim Schmitz, aka Kim Tim Jim Vestor, vagy ahogy a legtöbben ismerik: Kim Dotcom.

Kim Dotcom (nagyjából: “Ponthu Kálmán”) a filmes főgonoszok minden jellegzetességét magán hordozta: “Isten” rendszámú Rolls-Royce Phantom a parkolóban, dollármilliók készpénzben, elektronikus riasztórendszer és páncélozott pánikszoba abban az új-zélandi kastélyban, ahol a helyi rendőrök az FBI együttműködésével elfogták. A vád: bűnszövetkezetben elkövetett szerzőijog-sértés. A vádirat szerint Dotcom és a hozzá hasonlóan “színes” tagokból álló bandája az elmúlt öt évben legkevesebb 175 millió dollárnyi illegális jövedelemre tett szert azzal, hogy a Megaupload fájlküldő az internet egyik leglátogatottabb oldala lett az ott ingyen vagy olcsón elérhető jogvédett tartalmaknak köszönhetően. Az okozott kár legkevesebb félmilliárd dollár. A tét: akár 50 év börtön.

De egy “rendes” posztmodern mozihoz méltón az ellenoldal, vagyis a kalózt hajkurászó amerikaiak is csak Dotcomhoz képest tűnhetnek makulátlan hősöknek – a jófiúk otthon súlyos családi problémákkal küzdenek, hiszen az FBI-t és az új-zélandi hatóságokat Dotcomra szabadító amerikai tartalomipar a minap vesztett érzékeny csatát a népharaggal szemben. Az amerikai stúdiókat tömörítő szervezet, az MPAA évek óta lobbizott egy olyan törvény érdekében, melynek segítségével a keresőkből és az internetről eltüntethetők lennének a jogsértő tartalmakat elérhetővé tevő weboldalak. A kritikusai szerint a szólásszabadságot súlyosan veszélyeztető kalózellenes törvényjavaslat (Stop Online Piracy Act – SOPA) ellen azonban sikerrel lázadt fel az internet népe. Január 18-án több ezer weboldal, így a Wikipedia is elsötétült, két napra rá pedig az amerikai kongresszus jogi bizottsága elhalasztotta a törvény megtárgyalását. Kisvártatva Obama elnök is a tiltakozók érveit visszhangzó közleménnyel állt elő. Válaszul Hollywood megfenyegette az elnököt, hogy ha nem történnek határozott kalózellenes lépések, a 2008-as kampányt bőkezűen támogató sztáripar kihátrál az elnök újraválasztási kampányának finanszírozásából.

A Getty képügynökség urának, Mark Gettynek tulajdonítják azt a mondást, miszerint a szellemi tulajdon a 21. század olaja. Míg a 20. században a legvéresebb konfliktusok az energiahordozókért folytak, a 21. század tudásalapú társadalmaiban a szellemi javak birtoklása körül várhatók a legélesebb konfliktusok. És tényleg: az internetező tömegek, gyorsan nagyra nőtt internetes nagyhatalmak, a Dotcomhoz hasonló figurák által vezetett kalózbandák, dollármilliárdos forgalmat bonyolító globális tartalomipari konglomerátumok, szétszórt programozóhálózatok, anonim aktivisták küzdenek egymással az internet ellenőrzéséért. Kampánytámogatásért cserébe beterjesztett törvényjavaslatok, online akciók, rendőrségi helikopterek és ravasz technológiai innovációk: ezek a fegyverek. A tét: fennmarad-e az internet abban a formában, ahogy megismertük, vagy sikerül az egyes államoknak, a különböző iparági érdekcsoportoknak kiépíteniük a hálózat feletti technikai és jogi kontrollt?

Told a cuccot!

A legtöbb internetfelhasználó már találkozott azzal a problémával, hogy e-mailbe nem beleszuszakolható méretű fájlt szeretett volna átküldeni valakinek. A probléma áthidalására jöttek létre a fájlküldő szolgáltatások. Az ember feltölti egy szerverre az anyagait, kap egy linket, ahol az anyag elérhető, amit már könnyű átküldeni. A közvetítők jó esetben nem vizsgálják a küldeményünket, hiszen erre nincsenek kötelezve. Ha valami olyasmit küldünk, amire nem lenne jogunk, és ezt észreveszi a tartalom jogos tulajdonosa, csak szól a közvetítőnek, és ha az eltávolítja a kifogásolt tartalmat, nem vonható felelősségre jogsértés miatt. A Megaupload egy volt az ilyen szolgáltatást kínáló oldalak közül. (Magyarországon például a toldacuccot.hu lehet ismerős, de a Rapidshare, Mediafire oldalak is hasonló szolgáltatást nyújtanak.) Minden ilyen oldalnak vannak “rendesen” viselkedő felhasználói, akik saját fájljaik küldözgetésére használják, de vannak olyanok is, akik filmeket, zenéket, sorozatokat, szoftvereket töltenek fel, majd hogy-hogy nem, a letöltést lehetővé tevő linkek kikerülnek olyan (a fájlküldő oldalaktól független) oldalakra, melyek épp ezeket gyűjtik – például a különböző tévésorozatok videofájljaira mutató linkeket, évad és epizód szerint. Így ha az ember például a 24 utolsó epizódját szerette volna az amerikai sugárzást követő órákban itthonról élvezni, a Google segítségével könnyen eljuthatott az egyik gyűjtőoldalra, ahol megtalálhatta a linket. Bingó.

Valaha az ilyesfajta szolgáltatás üzemeltetése teljesen legális volt az USA-ban. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (LB) ugyanis még 1984-ben, a Sony vs. Betamax perben megállapította, hogy hiába lehet egy terméket törvénysértésre használni, ha jelentős a legális felhasználás lehetősége, akkor az illegális felhasználásra hivatkozva nem lehet betiltani az új, innovatív terméket. A tét akkor a videomagnó legalitása volt, és Hollywood mindent elkövetett azért, hogy ne kerülhessen a piacra a kép rögzítésére alkalmas eszköz. Ebből az időszakból származik az azóta megboldogult Jack Valenti (a stúdiók lobbiszervezetének elnöke) mondása, miszerint a videomagnó olyan a stúdióknak, mint a bostoni fojtogató a magányos nőknek. Azóta kiderült, hogy nem volt igaza, de ez a legkevésbé sem akadályozta a stúdiókat, hogy a Napster felbukkanását követő pánikban megpróbálják megváltoztatni a precedenst. A fájlcserélő program esetében az ún. Grokster-ügyben hozott LB-döntéssel ez sikerült. Ott ugyanis kimondatott: ha egy termék vagy szolgáltatás üzemeltetői/tulajdonosai olyan tevékenységet folytatnak, amivel ösztönzik a törvénysértések elkövetését, akkor felelősségre vonhatók – annak ellenére, hogy ők maguk közvetlenül nem sértenek szerzői jogokat. Márpedig Dotcomékkel szemben épp ez a vád. A Megaupload a vádindítvány szerint legkevesebb 175 millió dollárt kaszált az elmúlt években azzal, hogy hirdetést értékesített az oldalon, és prémium előfizetést kínált a felhasználóknak. Az adatok alapján 180 millió regisztrált felhasználó fizetett kisebb-nagyobb összeget a gyorsabb, korlátozásmentes letöltés lehetőségéért. Mindez talán elfogadható lett volna, ha nincsenek arra utaló jelek, hogy Dotcomék tudtak arról, milyen jogsértő anyagok vannak a szervereiken, és a jogosultak felszólítása után sem távolították el az összeset. Mit tesz isten, épp azokat a tartalmakat nem távolították el, amik a legtöbb pénzt termelték. A vádindítványban idézett e-mailekből az is kiderül, hogy a Megaupload stábja épp annyi engedményt tett csak a jogosultaknak, amitől azt remélték, hogy elkerülhetik a komolyabb problémákat. Ma már látszik, hogy ennek nem tettek eleget, így Dotcom és társai jelenleg letartóztatásban várják, hogy befejeződjön a kiadatási eljárás. Bár felbérelték a Clinton elnököt a Monica Lewinsky-botrányban védő ügyvédet, így is könnyen előfordulhat, hogy évtizedekre börtönbe kerülnek.

Nem a pénz miatt

Az élelmes vállalkozó és a szerzői jogi kalóz között soha nem volt nagy különbség. Ha a fogyasztók oldaláról nézzük, a Megaupload fennállásának öt évében egy hiánypótló tartalomértékesítési rendszert épített fel, ahol felhasználók tízmilliói voltak hajlandók néhányszor 10 dollár havidíjat fizetni a tartalmak problémamentes elérhetőségéért. Azok a százmilliók, amit Dotcom kaszált az üzleten, befolyhattak volna a jogosultakhoz is, ha ők épp nem azzal lettek volna elfoglalva, hogy hogyan akadályozzák meg a hozzáférést. A Megaupload ellen megnyert csata azonban elsősorban nem a pénzről szól. Ha el is fogadjuk a tartalomipar által bemondott, de nem alátámasztott félmilliárd dolláros kárértéket, és ezt összevetjük egyetlen médiaipari nagyvállalat, mondjuk a Time Warner ugyanezen időszakban elért bevételével, akkor a Megaupload által okozott kár csupán kerekítési hiba: alig három tized (0,3!) százalék.

A Napster óta eltelt jó egy évtized egyre inkább arról szól, hogy milyen eszközökkel lehet hatékonyan uralni az interneten keresztül áramló kommunikációt. Az élen az elnyomó politikai rezsimek állnak: Kínától Szaúd-Arábiáig sokfelé működnek azok a technológiák és intézmények, melyek az online cenzúrát több-kevesebb hatékonysággal megvalósítják. Bár a terror elleni háború meghirdetésével Nyugaton is kiépültek a hálózat megfigyelésének eszközei, mifelénk az igazi tét nem a politikai beszéd cenzúrája, hanem a copyright fenntarthatósága.

A fősodorba tartozó filmek, népszerű tévés tartalmak, zenék, a legnagyobb példányszámú sajtótermékek tucatnyi globális nagyvállalat közreműködésével születnek, és jutnak el hozzánk. Miki egértől a Beatles-felvételeken keresztül Harry Potterig e vállalatok birtokában van a minket körülvevő kultúra, a közvetítő intézményrendszer (tv, mozihálózat, hanglemezkiadó), nemritkán mindkettő. Az USA-ban a 80-as években lezajlott dereguláció következtében a vertikális és horizontális összeolvadások nyomán a médiaipar erősen koncentrálttá vált, és ezt a trendet az európai piac is követni kényszerült. Az internet épp abban a pillanatban jelent meg, amikor kiteljesedett a stúdiótól a lemezbolton át a rádióállomásokig és zenei magazinokig terjedő zárt termelői-disztribúciós rend. Az internetes fájlok szabad csereberéje azonban rést ütött azokon a jól kiépített csatornákon, amik az egyik irányba filmeket, zenéket, sorozatokat, könyveket, a másik irányba pedig dollármilliárdokat szállítottak.

Az interneten elszabadult tartalmak feletti ellenőrzés visszaszerzése azonban nem egyszerű feladat. Ha a technológiát fejlesztő céget perelték be, a szoftver nyílt forráskódú lett, és úgy fejlődött, hogy nem volt mögötte azonosítható fejlesztő. Ha a fájlcserélő központokat fogták perbe, a technológia úgy fejlődött, hogy ne legyen a hálózatban perbe fogható központ. Minden egyes perbe fogott felhasználóra jutott tíz másik, aki megkockáztatta a feketepiacok igénybevételét. Ebben a küzdelemben a legutolsó, logikus lépés a Stop Online Piracy Act lett volna, amely képes lett volna a jogsértéssel gyanúsított oldalak nemzetközi fizetési hálózatokhoz, keresőmotorokhoz, hirdetési szolgáltatókhoz és magához az internethez való hozzáférését is megszakítani. A Megaupload esete azonban arra figyelmeztet, hogy már a jelenlegi szabályozás is képes hatékony fellépést biztosítani a legnagyobb jogsértőkkel szemben. Ennek ellenére – ahogy azt a múlt héten Magyarország által is aláírt hamisítás elleni kereskedelmi egyezmény (ACTA) is mutatja – folyamatosan számítani kell arra, hogy az iparági lobbik folyamatosan bővíteni akarják a jogsértések ellen bevethető eszköztárat.

Innoválgatunk? Innoválgatunk?

A kritikusok szerint az internetes jogsértések elleni szigorodó fellépésnek az egyik legfájóbb következménye az innováció hanyatlása. Az új szolgáltatásokon, platformokon, technológiákon dolgozó vállalkozások munkáját ellehetetlenítheti a kiszámíthatatlan és ellenséges jogi környezet. Az ebben utazó vállalkozások feje felett súlyos felhőként lebeg Dotcom és a Megaupload sorsa. Ha esetükben be is bizonyosodik, hogy törvényesen jártak el, addigra évek teltek el úgy, hogy minden eszközüket lefoglalták, és felhasználóik is rég továbbálltak. A látványos akció nyomán lázas aktivitás indult a fájlküldő szolgáltatók között: többen bezártak, mások megpróbálnak alkalmazkodni a vádindítványban olvasható szempontokhoz, akár megállnak azok végül egy bíróság előtt, akár nem. Kevesen vannak olyan bátrak, mint a másik nagy és sokszor támadott fájlküldő, a német Rapidshare, akik szerint a Megaupload felszámolása nem a szolgáltatás mögött álló működési és üzleti logikának köszönhető, hanem a Dotcom-csapat által elkövetett hibáknak. Számtalan ehhez hasonló helyzetet láttunk már. Az online zeneszolgáltatások fejlődését évekre visszavetette a Napster-per, hisz alig akadt olyan kockázati tőkés, aki hajlandó lett volna beszállni egy olyan üzletbe, amely a kooperáció helyett a kontrollra és a konfrontációra hangolt zeneipar kénye-kedvétől függött. Mára az is láthatóvá vált, hogy a zeneipar hozzáállásának árnyalatnyi enyhülése is robbanásszerű fejlődést hozott ezen a piacon. Márpedig ahhoz, hogy online környezetben is megérje kulturális alkotások létrehozásával, piacra juttatásával bíbelődni, kulcsfontosságú a technológiai, üzleti, szervezeti innováció. Félő azonban, hogy az új-zélandihoz hasonló látványos razziák és az ACTA-hoz, SOPA-hoz hasonló jogalkotási kísérletek épp a legális szolgáltatások területén zajló innovációt nehezítik meg.

Mert ne legyenek illúzióink, a kalózok között a fenyegetettségre a villámgyors adaptáció a válasz. Az általuk használt eszközök fejlődését – ahogy azt egy tanulmány is kimutatta – a jogi fenyegetettség elkerülésének célja határozza meg. John Gilmore, a netes guru mondta, hogy az internet a cenzúrát hibaként értelmezi, és hamar kifejleszti az azt megkerülő utakat. Ugyanez elmondható a kalózokat ért támadásokról is: hamar létrejönnek olyan technológiai megoldások, amikkel a Dotcomék által elkövetett hibák kiküszöbölhetők. És ezzel az ördögi kör bezárul: a perek, a kiszámíthatatlan jogi környezet fékezi a legális vagy legalitásra törekvő szektor fejlődését, de lökést ad a feketepiaci innovációnak és forgalomnak – ennek láttán pedig a jogosultak ismét hatékonyabb jogi eszközöket szeretnének. A Megaupload története – végeláthatatlan jogi szappanopera formájában – várhatóan még sokáig velünk marad, de a kalózok és a tartalomipar konfliktusának következő szélesvásznú, 3D-s epizódjához is már készül valahol a forgatókönyv.

A teljes cikk…