2011 márciusának végén bezárt a Songo.hu, Magyarország utolsó olyan internetes zeneáruháza, mely nemcsak magyar, de nemzetközi kiadók anyagait is árusította. Ezzel beállt abba a sorba, mint a korábban már bezárt, Magyar Telekom által üzemeltetett Track.hu, illetve a CLS kiadó Mp3music.hu zeneáruháza. Ma már csak egyetlen, letöltéses modellen alapuló zeneáruház, a Dalok.hu üzemel, a többiekhez képest sokkal szerényebb kínálattal, hiszen csak magyar előadók zenéit kínálja eladásra. A megszűnés különösen fájó a hazai jogvédő szervezeteknek és zenei tartalomtulajdonosoknak, hiszen a bevezetni tervezett „kalóztörvény” egyik kiindulópontja az volt, hogy létezik olyan legális forrás, ahonnan a zenei tartalmak jelentős része beszerezhető. A most kialakult helyzet viszont komoly munícióval szolgál azoknak, akik az illegális letöltést azzal védik, hogy legális módon nincs lehetőség zenei tartalmak beszerzésére.

Pedig a kezdetek optimizmusra adtak okot.

A 2000-es évek első évtizedének derekára a hazai szélessávú internetes hálózatfejlesztés eredményeképpen a fogyasztói oldalon megjelent az igény arra, hogy az interneten már ne csak szöveges tartalmat lehessen fogyasztani, hanem egyéb audiovizuálisakat is. Több oka is van annak, hogy első körben a zenei tartalmat kínáló online áruházak jelentek meg. Egy cd-nyi tömörített zenei tartalom letöltése maximum tíz percet vett igénybe, míg egy film esetében ez meghaladta volna az egy órát is az akkori sávszélességek mellett. További előny volt az is, hogy a zenei tartalmak jogtulajdonosai relatív koncentráltak voltak (a négy nemzetközi zenei kiadó és a korábbi állami monopóliumból átalakult Hungaroton). Optimizmusra adott okot az is, hogy 2005 közepére már félmilliárd zeneszámot töltöttek le az Apple Itunes Store-jából.

Eleinte biztatóan alakultak a forgalmi adatok, azonban 2008-ra a növekedés megállt, majd ugyanazzal a dinamikával csökkenésbe váltott. A legális online zeneletöltés sikertelenségének okait vizsgálva láthatjuk, hogy a kudarcban az értéklánc összes szereplője szerepet vállalt. A nemzetközi kiadók anyagaik átadásakor ragaszkodtak a másolásvédelmi technológiák bevezetéséhez. A digitális jogvédelmi (DRM) rendszereknek azonban megvan az a hátrányuk, hogy erősen korlátozzák a fogyasztó szabad választását a zenehallgatás tekintetében. A DRM rendszer platformfüggetlenségének hiánya a nem Windows-alapú számítógépek és különösen az okostelefonok piaci részesedésének robbanásszerű növekedésével jelentősen csökkentette a potenciális vásárlók számát, hiszen ezekkel már nem lehetett meghallgatni a megvásárolt zenéket. Nem segítette a piac fejlődését az a tény sem, hogy a nemzetközi kiadók nagyon szigorú területi korlátozással adták át anyagaikat, így a felvevőpiac Magyarországra korlátozódott. Ez viszont a méretgazdaságosság elérését akadályozta meg, hiszen nincsenek nagyságrendbeli különbségek fejlesztés, üzemeltetés és beruházás tekintetében egy 10 milliós vagy egy 100 milliós piac kiszolgálása esetén. Viszont egy tízszer akkora piac esetén tízszer gyorsabb megtérüléssel lehet számolni.

A kudarc egy másik oka az árban keresendő. Sajnos a nagykereskedelmi árak és a jogdíjak megállapítását követően kialakuló végfelhasználói ár sok esetben megegyezett a hagyományos cd-ével, sőt néha még meg is haladta azt. Mindezt úgy, hogy a megvásárolt virtuális zene – a digitális tömörítés miatt – rosszabb minőségű, mint a cd, illetve a hagyományos lemezekkel ellentétben nem adja meg a vásárlóknak a fizikai birtoklás érzetét. A közös jogkezelők piacromboló hatású, magas minimumdíjú jogdíjszámításának következtében az eladott zenék jelentős hányadánál a fizetendő jogdíj önmaga elérte a bruttó 70 forintot. Tovább drágította a végfelhasználói árakat a fizetési szolgáltatók magas tranzakciódíja is.

Az árak nem vették figyelembe a fogyasztási attitűd változását sem. Húsz-harminc évvel ezelőtt egy átlagos zenehallgató jellemzően 3-500 dalt tartalmazó kazetta- vagy lemezgyűjteménnyel rendelkezett, addig a mai zenefogyasztó akár tízezres repertoárt is hallgathat. Ez pedig azt jelenti, hogy az egy dalra jutó fajlagos szabadidő töredékére csökkent, így annak értéke is töredékére esett. Emellett pedig az átlag magyar internetfelhasználó az évek során úgy szocializálódott, hogy az interneten található tartalmak a szabad jószág kategóriájába esnek, így nem érez belső késztetést arra, hogy azokért fizessen.Mindezen körülmények miatt egyre szélesebb körben terjednek el azok a nézetek, melyek szerint a zenei kiadók már elvesztették a harcot, és csak idő kérdése, hogy mikorra válnak teljesen ingyenessé a zenei tartalmak. Egy biztos, a hagyományos üzleti modell az internetes zenefogyasztásban halott, ha már eleve nem halva született. Ma nincs a világon olyan fizetős, internetes zenei szolgáltatás, amely önmagában nyereséges lenne. Az oly sokszor példaként felhozott Apple zeneáruház is csak a magas fedezeti hányaddal rendelkező hardvereladás nyereségességéből keresztfinanszírozott, önmagában nem lenne életképes.

Persze az élet nem áll meg, a jogtulajdonosok, szolgáltatók újabb és újabb üzleti modelleket húznak elő a cilinderből. Pár éve a reklámalapú streamingszolgáltatások tűntek befutónak. Azonban az egyik legkomolyabb szolgáltatónak, a Spotifynak az a lépése, hogy megszünteti az ingyenes szolgáltatást (pontosabban annyira lekorlátozza, hogy az gyakorlatilag felér a megszüntetéssel), és havidíjassá teszi azt, mutatja, hogy ez a modell sem vált sikeressé. Hasonló alapon működik a pár hete Magyarországon elindított Superbox.hu, amely havidíjas konstrukcióban kínál korlátlanul zenét. Komoly hibája, hogy csak egyetlen nemzetközi kiadó anyagát tartalmazza, valamint a felhasznált technológia következtében mobileszközökön nem élvezhető. A korábbi hasonló hazai szolgáltatások tapasztalatait figyelembe véve sajnos ettől a szolgáltatástól sem várható komolyabb áttörés.

Végül pedig azoknak, akik lemaradtak a fizetős online zenei piac vesszőfutásáról, és szeretnék ugyanezeket a problémákat valós időben megfigyelni: „kapcsoljanak át” az ebookok piacára! Érdemes.

(forrás: Kreatív )