Barátaim!

Az igazat megvallva én örülök a mostani médiatörvénynek. Örülök neki, mert elkezdődött végre a beszélgetés arról, hogy mire is való a média, hogyan is működik az internet korában, milyen állapotban van a magyar sajtó, és hogyan lehetne a negyedik hatalmi ágat jobbá tenni. Őszintén szólva örülök a magánnyugdíjpénztárak államosításának is, mert így nem csak a magántulajdonról kell mindannyiunknak elgondolkodnunk, de arról is, hogy érdemes-e az államra bízni a jövőbeni jólétünket. Végre az is kiderül, hogy mire tartjuk az Alkotmánybíróságot, és hogy milyen intézményeket tartunk a köztársaság számára létfontosságúnak.

Talán ez a krízis kellett ahhoz, hogy ráébredjek, ráébredjünk arra, mi is a magunk felelőssége egy demokráciában. Az elmúlt 10-15  évben azt hittem, hogy ha teszem a dolgom, tisztességgel és becsülettel, akkor apránként ugyan, de majd minden egyre jobb lesz. Nem lett jobb, egyre rosszabb lett. Vártunk, várunk Brüsszelre, a Facebookos ismerősökre, a parlamenti ellenzékre, a civil szférára, az Alkotmánybíróságra, a Költségvetési Tanácsra, a harcos, autonóm médiára, az internet kollektív bölcsességére, és bíztunk benne, hogy ha probléma van, akkor ezek az erők majd mindent elrendeznek helyettünk. Ezek a pofonok kellettek, hogy ráébredjünk: a facebookos haverok csak ígérgetnek, Brüsszel túl messze van, az Alkotmánybíróságot, a médiát, a költségvetési tanácsot pedig a szemünk előtt belezték ki, tömték ki szalmával, tettek gombot a szeme helyére gondos preparátor kezek.

Az igazat megvallva én örülök a kormányzati ámokfutásnak, mert így végre tisztán látszik, mi is a mi felelősségünk, mi a mi tennivalónk, ha sorsunk jobbra fordulását reméljük. Mostanra kiderült: magunkra maradtunk. Magunk maradtunk, mi, az emberek, állampolgárok, és rajtunk kívül nincs senki más, akire számíthatnánk. Senki más, akit érdekelne a sorsunk, senki más, akinek fontosak lennénk. Magunk vagyunk, és csak magunkra számíthatunk, ha egy élhető országot szeretnénk. Úgy tűnik, hogy valamit elrontottunk, és most máshogy kell csinálnunk a dolgaink. De a mi felelősségünk, hogy a dolgok helyrejöjjenek.

A minap megértettem a berlini fal és a vasfüggöny lényegét. Megértettem, hogy miért kellettek ezek a szörnyűségek olyan sok évtizeden át. Megértettem, ahogy megértették a kommunista diktatúrák is: hogy ha nem akarják, hogy egyedül maradjanak a hagymázas, világboldogító lázálmaikkal, akkor bizony kell a fal, hogy az emberek ne tudjanak elmenni. Ha az emberek azt érzik, hogy pénzük, birtokuk után életüket, szabadságukat és a gondolataikat is magáénak akarja a hatalom, akkor gondolkodás nélkül odébb fognak állni. Elmennek, hogy ott élhessenek, ahol a hivatást megfizetik, ahol a magántulajdon szent, ahol a szólás szabad, ahol hagyják békén élni, dolgozni.

A minap olvastam, hogy soha még ennyi orvos nem akart külföldön dolgozni. A saját közgazdász egyetemi évfolyamomból is, aki tehette már külföldön dolgozik, tanít, kutat. De elmennek a kis kényszervállalkozások, szlovák rendszámmal furikáznak az autóink, és elmennek a multik is. Arra döbbentem rá, hogy a baráti beszélgetések hetek óra másról sem szólnak, mint hogy el innen. Mennek, mert a fal leomlott, és nincs semmi, ami arra tudná kényszeríteni őket, hogy itt maradjanak.

Én nem akarok elmenni. De nincs értelme úgy itt maradni, ahogy eddig voltunk itt. Nincs értelme kis kompromisszumokkal, ügyeskedve, túlélve, lavírozva, megalkudva, gyáván vagy hitevesztetten itt maradni. Őszintén szólva hálás vagyok azért, ami most velünk történik, mert végre felébredt bennem is a harci kedv, az állampolgári öntudat.

És most dühös vagyok. Őrülten dühös, hogy a hazám törvényhozásában nem hozzáértő képviselők nyújtanak be törvénytervezeteket, hanem mekk-mesterek és strómanok. Dühös vagyok, pokolian dühös, hogy aztán ezt névtelen, személyiség nélküli mamelukok akarat, vélemény és öntudat nélküli gépként meg is szavazzák. Elmondhatatlanul dühös vagyok, hogy érvek helyett blazírt hülyeségeket hallok, s közben bedől a forint, s rajtunk röhög a fél világ. Dühös vagyok borzalmasan dühös, hogy néhány senki miatt a hazámat kinevetik, leminősítik, becsmérlik és sarokba állítják Európában.  És közben nem értem, nem megy a fejembe, hogy az hogyan lehet, hogy  az otthoni pálinkafőzés egy jobbközép kétharmad számára fontosabb, mint az ügynöklisták nyilvánosságra hozása, és a kommunista múlt feltárása.

Honfitársaim!

A múltkori critical mass-en mellettem tekert egy árpád-sávos zászlót lobogtató bácsika. Valószínűleg szinte semmiben nem értenénk egyet egymással, de ott és akkor összekapcsolt minket az, hogy mindketten egy-egy bicikli nyergében ülve élveztük, hogy miénk a város. Amíg élek, emlékezni fogok erre a erre a bácsira és a találkozásunkra. Arra emlékeztet ő folyton, hogy legyen közöttünk bármekkora is a véleménykülönbség, vannak dolgok, amikben hasonlóak vagyunk. Hasonlítunk abban, hogy ez a hazánk. Hogy hiszünk a demokráciában, a magántulajdonban, abban, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez, és nem kell féltenie a szabadságát a véleménye miatt. Hasonlítunk abban, hogy nem akarunk soha többet diktatúrában élni.

Én egy olyan országban reménykedtem eddig, ahol akkor is jó élni, ha az aktuális kormányával esetleg semmiben nem értek egyet. Lám, ide vezetett a puszta reménykedés. Nagyon sok munka vár arra, aki most nem megy el, hogy ez az álom megvalósulhasson. Mert, hogy egy lángoló tekintetű harcos fiatalembert idézzek 89 tavaszáról, Nagy Imre koporsója elől: „Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.” Nem tudom, hogy ami most van, pártállam-e. De abban biztos vagyok, hogy a köztársaság sorsa most rajtunk áll.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.Barátaim!

Az igazat megvallva én örülök a mostani médiatörvénynek. Örülök neki, mert elkezdődött végre a beszélgetés arról, hogy mire is való a média, hogyan is működik az internet korában, milyen állapotban van a magyar sajtó, és hogyan lehetne a negyedik hatalmi ágat jobbá tenni. Őszintén szólva örülök a magánnyugdíjpénztárak államosításának is, mert így nem csak a magántulajdonról kell mindannyiunknak elgondolkodnunk, de arról is, hogy érdemes-e az államra bízni a jövőbeni jólétünket. Végre az is kiderül, hogy mire tartjuk az Alkotmánybíróságot, és hogy milyen intézményeket tartunk a köztársaság számára létfontosságúnak.

Talán ez a krízis kellett ahhoz, hogy ráébredjek, ráébredjünk arra, mi is a magunk felelőssége egy demokráciában. Az elmúlt 10-15 évben azt hittem, hogy ha teszem a dolgom, tisztességgel és becsülettel, akkor apránként ugyan, de majd minden egyre jobb lesz. Nem lett jobb, egyre rosszabb lett. Vártunk, várunk Brüsszelre, a Facebookos ismerősökre, a parlamenti ellenzékre, a civil szférára, az Alkotmánybíróságra, a Költségvetési Tanácsra, a harcos, autonóm médiára, az internet kollektív bölcsességére, és bíztunk benne, hogy ha probléma van, akkor ezek az erők majd mindent elrendeznek helyettünk. Ezek a pofonok kellettek, hogy ráébredjünk: a facebookos haverok csak ígérgetnek, Brüsszel túl messze van, az Alkotmánybíróságot, a médiát, a költségvetési tanácsot pedig a szemünk előtt belezték ki, tömték ki szalmával, tettek gombot a szeme helyére gondos preparátor kezek.

Az igazat megvallva én örülök a kormányzati ámokfutásnak, mert így végre tisztán látszik, mi is a mi felelősségünk, mi a mi tennivalónk, ha sorsunk jobbra fordulását reméljük. Mostanra kiderült: magunkra maradtunk. Magunk maradtunk, mi, az emberek, állampolgárok, és rajtunk kívül nincs senki más, akire számíthatnánk. Senki más, akit érdekelne a sorsunk, senki más, akinek fontosak lennénk. Magunk vagyunk, és csak magunkra számíthatunk, ha egy élhető országot szeretnénk. Úgy tűnik, hogy valamit elrontottunk, és most máshogy kell csinálnunk a dolgaink. De a mi felelősségünk, hogy a dolgok helyrejöjjenek.

A minap megértettem a berlini fal és a vasfüggöny lényegét. Megértettem, hogy miért kellettek ezek a szörnyűségek olyan sok évtizeden át. Megértettem, ahogy megértették a kommunista diktatúrák is: hogy ha nem akarják, hogy egyedül maradjanak a hagymázas, világboldogító lázálmaikkal, akkor bizony kell a fal, hogy az emberek ne tudjanak elmenni. Ha az emberek azt érzik, hogy pénzük, birtokuk után életüket, szabadságukat és a gondolataikat is magáénak akarja a hatalom, akkor gondolkodás nélkül odébb fognak állni. Elmennek, hogy ott élhessenek, ahol a hivatást megfizetik, ahol a magántulajdon szent, ahol a szólás szabad, ahol hagyják békén élni, dolgozni.

A minap olvastam, hogy soha még ennyi orvos nem akart külföldön dolgozni. A saját közgazdász egyetemi évfolyamomból is, aki tehette már külföldön dolgozik, tanít, kutat. De elmennek a kis kényszervállalkozások, szlovák rendszámmal furikáznak az autóink, és elmennek a multik is. Arra döbbentem rá, hogy a baráti beszélgetések hetek óra másról sem szólnak, mint hogy el innen. Mennek, mert a fal leomlott, és nincs semmi, ami arra tudná kényszeríteni őket, hogy itt maradjanak.

Én nem akarok elmenni. De nincs értelme úgy itt maradni, ahogy eddig voltunk itt. Nincs értelme kis kompromisszumokkal, ügyeskedve, túlélve, lavírozva, megalkudva, gyáván vagy hitevesztetten itt maradni. Őszintén szólva hálás vagyok azért, ami most velünk történik, mert végre felébredt bennem is a harci kedv, az állampolgári öntudat.

És most dühös vagyok. Őrülten dühös, hogy a hazám törvényhozásában nem hozzáértő képviselők nyújtanak be törvénytervezeteket, hanem mekk-mesterek és strómanok. Dühös vagyok, pokolian dühös, hogy aztán ezt névtelen, személyiség nélküli mamelukok akarat, vélemény és öntudat nélküli gépként meg is szavazzák. Elmondhatatlanul dühös vagyok, hogy érvek helyett blazírt hülyeségeket hallok, s közben bedől a forint, s rajtunk röhög a fél világ. Dühös vagyok borzalmasan dühös, hogy néhány senki miatt a hazámat kinevetik, leminősítik, becsmérlik és sarokba állítják Európában. És közben nem értem, nem megy a fejembe, hogy az hogyan lehet, hogy az otthoni pálinkafőzés egy jobbközép kétharmad számára fontosabb, mint az ügynöklisták nyilvánosságra hozása, és a kommunista múlt feltárása.

Honfitársaim!

A múltkori critical mass-en mellettem tekert egy árpád-sávos zászlót lobogtató bácsika. Valószínűleg szinte semmiben nem értenénk egyet egymással, de ott és akkor összekapcsolt minket az, hogy mindketten egy-egy bicikli nyergében ülve élveztük, hogy miénk a város. Amíg élek, emlékezni fogok erre a erre a bácsira és a találkozásunkra. Arra emlékeztet ő folyton, hogy legyen közöttünk bármekkora is a véleménykülönbség, vannak dolgok, amikben hasonlóak vagyunk. Hasonlítunk abban, hogy ez a hazánk. Hogy hiszünk a demokráciában, a magántulajdonban, abban, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez, és nem kell féltenie a szabadságát a véleménye miatt. Hasonlítunk abban, hogy nem akarunk soha többet diktatúrában élni.

Én egy olyan országban reménykedtem eddig, ahol akkor is jó élni, ha az aktuális kormányával esetleg semmiben nem értek egyet. Lám, ide vezetett a puszta reménykedés. Nagyon sok munka vár arra, aki most nem megy el, hogy ez az álom megvalósulhasson. Mert, hogy egy lángoló tekintetű harcos fiatalembert idézzek 89 tavaszáról, Nagy Imre koporsója elől: „Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.” Nem tudom, hogy ami most van, pártállam-e. De abban biztos vagyok, hogy a köztársaság sorsa most rajtunk áll.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.